Mély kötelék, fel kel nőj!

Mély kötelék, fel kel nőj!

Mit jelent a görbe vonal?

Teszem fel a kérdést magamnak,

Mégsem tudom rá a választ,

Vagy van, hogy hazudok magamnak.

Mosolyogni kell, adja tudtunkra az élet

Mégsem tűnik minden ilyen szépnek.

Álmainkban való csalódás,

Múltunkon való tipródás.

Bús percek teremtenek csendet,

Mikor eszembe jutnak a régi szép emlékek.

Süvítve jár s kel a szél,

S tőle csendes most én, s a rét.

Találgatások halmaza,

Miként van az ember maga alatt.

Könnyű a válasz, a megoldást mégsem adja,

Felejteni kell, csakhogy a kapocs nem oly laza.

Elveszett menedék tébolyától,

Reszketve futok a világtól.

Keresem, hol lenne egy kicsit is könnyebb,

Mégis mindenhol rám törnek a könnyek.

Volt motiváció, s álom szüleménye,

Egyszer azt mondták rá, hogy tüneményes.

Mosollyal az arcomon mondom magamnak mégis,

El kell felejtsem, hogy ember legyek én is.

Fel kell nőnöm, ki kell nőnöm végre magamból,

S eldobnom minden érzést, mi megnyugtató volt.

Menedékvár összedőlése szomorú,

Fájdalmas szívvel vagyok a búcsúzó.

Nem kértem tán sokat,

Megtartani csupán a várat,

Mit, ha felkeresek, nem vagyok magamnak álarc.

Csupán megnyugvodt gyermek, ki boldog mindig;

Máma;

Tudom, nem bujkálhatok időtlen,

Mégsem holnap kapok (majd) erőre.

Időre épülő folyamat a felejtés,

Tragikus, szívvel való elemzés.

S tán a legrosszabb, hogy bár tudom, Vége,

Mégis várom, megkérdezzék, élek!

Egyik pillanatról a másikra,

Lettem láthatatlan,

Még jobban fáj,

Hogy régen tényleg ember voltam.

Erős, mély érzelmeim szülte könnyek,

Bár feltörölné egy váll, mely őszinte.

Magamnak próbálom az érzést felidézni,

Érezni, milyen volt biztonságot érezni.

Egy nap elég volt arra, hogy mi addig volt,

Elveszítsem, s csak képzelgés maradjon, egy szürke folt.

Túl mély köteléket kellett, volt muszáj,

Hogy elvágjak egyik pillanatról a másikra,

Hisz Fel Kell Nőnöm Már!