Félelmet keltő melankólia

Félelmet keltő melankólia

Furcsa, de mégis megszokott dolog,

Hogy bámészkodom, és nem tudom, hol vagyok.

Néhány merengő pillanatban,

Bizony nem találom a helyem a világomban.

Álmomba sem tudom beleképzelni már magam,

Nem tudom, miért áltatom magam.

Mikor nagyobb képzelő erőm adatik,

Tűnődök, hogy is alakulhat valami.

Végig járom fejemben az ösvényeket,

Ezeket sajnos csak az álmom teremtette.

Így csak, mint meleg vízben ringatózom bennük,

Felfogtam, az egyetlen megoldás, elrepülnöm tőlük.

Szívem mintha üres lenne,

Nem érzek semmit benne.

Csak azt érzem, amit nem szabadna,

Olyan jó volna, ha az álmom benne lakhatna.

De nem szabad, nem csak más mondja,

Én is beláttam, meg kell találnom a helyem, nem csak álmomban.

Földre kell ereszkedni,

Nehéz a vágyakat elengedni.

Van a tudat, ami nem hagy nyugodni,

Akármennyire szeretné a szívem is, nem adhatok mosolyt sem, semmit.

Isteni vétek szállt belém,

Hogy embereknek jót akarni törekszem.

Szeretnék én nekik, minden jót,

Boldog vagyok, ha ők is boldogok.

Jó érzés, ha mellettük állhatok,

Hogy mikor elfáradnak, megpihenhetnek a vállamon.

Ha máshogy lenne, vajon ők is jobban szeretnék,

Elfogadnák valódi örök tényként?

Mindig szeretnék ott lenni, valakinek,

Valakinek, aki fontos nekem.

Ha az ember, szeretetet, s biztonságot adhat,

Már ő is úgy érzi, meleg szobában van.

Már attól, hogy átölelhet, s meghallgathat valakit,

Jól érzi magát, s nem érzi, azt, hogy valami üres itt.

Mikor egy mosolyt kapunk szeretetünkért cserébe,

Lehet egy ösztönző jel, s egyben egy köszönet.

A boldogság, hogy boldognak látunk valakit,

S a tudat, hogy átölelhetjük őket.

Vannak pillanatok, mikor mi is éhezünk a pillanatra,

Mikor a baráti beszélgetés, minket megragad.

Még sincs lehetőségünk, hogy azokkal legyünk,

Akiknek egy mosolyt adhatunk, s így mi is boldogok leszünk.

Messze vannak, időben és térben is,

S bár ha megoldható is lenne, valami beleütközik.

Jól esik az embereknek, de meg kell tanulnunk meghúzni a határt,

Hogy minden ember érezhet, és szükségelhet egy kis magányt.

Nehéz néha eldönteni, mikor kéne írnunk,

S mikor kéne hiányukat bírnunk.

Ez a tudatlanság, a kétségbe esett csendesség,

Teremti meg bennünk a merengő félelmet.

Minél több lesz, annál kevésbé lesz merszünk,

Hogy tudassuk ürességünk.

A nagy tanácstalanság, hogy mit kéne tenni,

Milyen jó lenne, most valakivel beszélgetni, s megölelni!