Emberek szívünket

Emberek szívünket

Emberiségünkben bizony vannak néhányan,

Kik, mint ahogy cselekszünk, vannak ránk hatással.

Tanulunk, új dolgokat fedezünk fel általuk,

Egyes emberek, akár mint álmaink,

Jelennek meg, s tűnnek el ránk hagyva vágyaink.

Boldogságunk szökőkútja lett volna tán,

Ha teljesül, az egyetlen, a szent kívánság.

Emlékek tükrével álunk szemben,

Fel villan ilyenkor a fény a szememben.

Pillanatok, mik belopták magukat szívünkbe,

Akárhogy kéne, nem tudjuk kitörölni őket.

Lehet száz út, száz elmélet, ó vajon hogy érhet véget,

Sosem úgy alakul, meg kéne tanulnunk végre.

Elfogadnunk ezt mindennél nehezebb,

Szívünk mi elzárja eszünket.

Megyünk csak a szívünk után,

Ezért érezzük magunkat oly bután.

Kezdetben hisszük, jól tettük,

Vágyaink el nem temettük.

Később rájövünk, mily sokszor is,

Mégsem passzol itt valami.

Eszünk után, fájdalmasabb úton kellett volna menjünk,

Hogy elhiggyük, tényleg nem kötelező a világban szenvednünk.

Drogként gondolunk szívünk cselekedeteire,

Hozzá szoktunk, s már túl nagy az eszmei értéke,

Függő pillanatok elmúlását akárhogy akarjuk,

Úgy érezzük, nem tud eljönni napunk,

Mikor mi is azt mondjuk:

-Igen! Boldog vagyok!

(Akár legfőbb boldogságunk elhagyva,

S egy másikkal megelégülten, ám boldogan!)