Egyes emberek

Egyes emberek

Vannak emberek,

Kik szimpla jelenlétükkel,

Jó érzést keltenek,

Kiknek minden mozdulatára felkapjuk fejünket.

Néhányan tán bűnnek találják,

S furcsán csodálják,

Hogy egy szimpla emberre tisztelettel nézünk,

S tán szeretjük.

Miért ne lehetne elfogadott dolog,

Hogy valakire gyermeki szemmel nézünk fel,

S közben boldogok vagyunk?

Nem merjük már félteni sem,

Nem nézhetünk fel rá,

Nem vethetjük rá gyermeki tekintetünket,

Ami csak egy ölelésért kiabál.

Eddig sem volt hitünk, csupán reményünk,

Hogy megjön bátorságunk,

Hogy megöleljük.

Eddig mondhattuk a szót,

Amit nem mondtunk sok másnak,

Talán ezért is értették félre páran.

Boldognak kell lennünk,

Ez a kérés.

Megpróbáljuk, bár eddig sem,

És ezután sem lesz egyszerű.

A tudat, hogy már nem szabad szeretnünk,

Már ez is bűn, mi minket a szomorúságba űz.

El kéne titkolnunk,

De nem tudjuk,

Mint ahogy azt sem

Akik vagyunk.

Növekvő gyermekek,

Megmaradt gyermeki szívvel,

Mi csak viszonzott szeretetért,

Öleléskért kiált.

Kiált az után,

Hogy ezek után,

Továbbá is,

Tisztelhessünk valakit,

Felnézhessünk rá,

Akit nem zavar, hogy gyermeki szemmel szeretik,

És becsülik.