Átkukacozóban

Átkukacozóban

Megpihen a hó a sínek között,

hosszú, fáradt tehervonat pöfög,

a vágány mellett gép közlekedik,

kisgyerek sikoltva örvend neki.

Ha késik sem bosszankodom rajta,

a táskámban egy nagy piros alma,

reggelire, nézelődve megeszem,

így ebédre csak kenyeret eszem.

Bemondó végre érkezést mond be,

már megy is a nép a vágányhoz fel,

távolban tekereg a kék kukac,

ma csak kukac lesz, mi célhoz juttat.

Veszprémből Budapestre fut velem,

föld alatt fújnak hűs menetszelek,

bizsergető szívem tesz sínfutást,

állok ’Attilka pályaudvarán’.

Újabb vonat pöfög, Szegedre,

forog, csak forog sok fémkereke.

Kedvesek az emberek a vagonban,

ostobák és büdösek azonban.

Kiegyenesednek dombok, s a táj,

még nem tudom a pusztában mi vár.

Írok-e majd tájverseket pusztákról

vagy játszadozó földikutyákról?

Megnézném magamnak Horger Antalt,

kérdezném, ily zsenit ki, hogy adhat?

Talán jobb is, így lett híres költő,

termett posztumusz édes nagy szőlő.

Minden csak síkabb az egyenesnél;

említs csak egyet! Itt mi lehet szép?

Egyedül csak a kanyargó Tisza,

az ő sok-sok éles medre bíztat.

Síkvidéken simították ügyem,

így több vonatozást, s esélyt szül ez,

hogy megkedveljem a rónaságot

és ne úgy éljem, mint szolgaságot.

Újra a vonat lépcsőjén mászva,

immár halk, szolidabb útitársak,

„Igen, figyelek a csomagodra,”

a fiúnak ajtót csukni dolga.

Metróban meglökő érzésem van,

bús unalom ideje elszalad,

hopp! Felgyorsulnak az események,

újabb vonat, jegyprobléma ébredt.

Sötét van, mégis dombokat látok,
igen! Az otthon fényeit látom.
Hegyek, völgyek, így hát színes képek,
ez adhat otthont hős költeménynek.

/2013. március 28./