Ámor kertész

Ámor kertész

Napfény kelti álmosolyt,
Mi magad csak meghazudtol.
Harmat cseppje éltet fény felé,
Ábránd álmodként mesél.

Bizony, néha nap ragyog a világra,
Mégsem ez szíved őszinte virága.
Szellő súgta gondolatok,
Addig jó, míg az ész megóv, s átkarol.

Lebomlott kőzápor már elmúlt,
Mégis árad szem patakja, s merengően bámul.
Kertészeink, mint kiszáradt virágot,
Öntöznek, szeretnek; ezzel segítik meg a világot.

Sivatagban nincsen a kiszáradt növénynek párja,
Nincsen angyalkája, csak egyetlen, hű kertészbarátja.
Sima szellő könnyes mosolyt sugall az arcnak,
Álmában játszik, szeret, s átkarol újra.